Márai, Hamvas és a magány

Márai Sándor és Hamvas Béla gondolati találkoztak a kémesi művelődési ház színpadán és betöltötték a teret, az elmét, a történelem viharait megidézve. Ők a valóságban soha beszélgettek így, ám, most ez is létrejött. A magányosságuk változatait, fajtáit, külső és belső emigrációjukat Papp Attila és Ács Tamás színművészek tolmácsolták a Bőköz Fesztivál nulladik napján.  

A Magyar Művészeti Akadémia, a Soproni Petőfi Színház, valamint a Forrás Színház Márai Sándor és Hamvas Béla írásaira épülő koprodukcióját először a Pesti Vigadóban mutatták be 2016-ban, majd láthatták a nézők Sopronban. Katona Imre szerkesztő-rendező a két írótól összesen 24 könyvet olvasott el, s ebből a hatalmas mennyiségű forrásmunkából állította színpadra az estet. Vendégeskedett az előadás a Vajdaságban, Marosvásárhelyen, Tusnádfürdőn, Magyarpolányban, Vászolyban. “Tapasztalom, hogy minden író annyit veszít írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya.” Ezt mondta Márai Sándor. Hamvas Béla pedig így vélekedett egy helyütt:  “Vannak művek, amelyek a halál előtt öt perccel jelentékenyek lehetnek; öt perccel később nincsenek sehol. Művek, amelyekről száz évig senki se tudott, és egyszerre, mintha ma készültek volna. Nem szabad előnyét látni annak, amire az ember életét rátette. A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam.”


 A produkció két írói portrét rajzol meg párhuzamosan. Műveik, írásaik, tanulmányaik, napló-részleteik, gondolataik időn át hatnak. Katona Imre egymás mellé helyez két, egymáshoz nagyon hasonló és mégis meglepően különböző arcot. Olykor egymás mellett beszélve, olykor ütközve, de akaratlanul is egymást erősítve beszélnek az október 23-án kirobbant népfelkelésről, annak következményeiről. Mit is jelentett az ő életükben ez? Párbeszédeik fiktívek, soha nem hangzottak így el, de  a külső és a belső emigráció pozíciói, a velük járó sorsutazások megjelennek a szavak mélységei mögött. Papp Attila és Ács Tamás nem játszotta, nem mondta, nem előadta, hanem megélte a szövegeket. Eggyé vált azokkal, hittel, meggyőződéssel. Különös színészi párbeszéd alakult ki köztük. Egymást inspirálták, vitték előre egy olyan irányba, amikor nem lehet más egy ilyen összeállítás üzenete a nézők számára: bármi történik is, igaznak kell maradni. Tolmácsolásukban a két író szavai úgy éltek tovább, ahogy műveik, örök érvényű igazságaik, amelyekben jó szellemileg kalandozni, elmerülni. A magány változatai így soklépcsős példát tárnak elénk: Márai Sándor és Hamvas Béla nagyságát.

V.R.